http://www.youtube.com/watch?v=D2m6yrRfS9A

Mit nekem nap, ha torkomba gombóc kerül, mert mosolya nem üdvözöl, csak néma szavak repülnek felém, mint egy jel, de hangtalan… Tudom bánatod okát, más emberek cserbenhagyásának mivoltát, mégis oly érzés szorít legbelül, mintha ezer kés repkedne szívem körül. Döfd bele kérlek, nem vagyok én céltábla, de csak egy őszinte szó, mely béklyókat megoldó. Mondanád ki már végre, amit érzel, a titok szava mély lyukba taszít az éjjel, de nem sírok, én erős maradok, míg a Nap felkel és a Hold elringat az éjjel. A csillagok fénye sem ragyog oly fényesen, ha nem hallom szavad, csak könnycseppem gyöngye felel az éjjel, csilingelő dallamot idéz fel, mint a hangod és kacagásod muzsikája, kedves, édes, csak a miénk… Miért mentek el mind? Magamra maradok a bús sötétségbe, hát igazán ezt akartátok? Hogy érzelgő, tömött maszlagokat firkantsak a lapokra, melyeket könnyeim áztatnak ma? Pedig én nem sírok, csak a maszk előtt mosolygok a hamis világra, melynek nem lesz már őszinte virága. Hát hová lett a fény, a lendület, ami az égbolt felé repített? Nem látom a szivárványt, ama gyönyörűen fénylő palotát, hol lelkünk megnyugvásra tért. Hát mi történt vele? Sötét fellegek nyelték el? Nem szabad, nem szabad! Nekünk mindig hinnünk kell a boldog befejezésben, a szabad jövőképben, az álmok birodalmában, a szeretet hangjában és az összes földi jóban, mely valaha is boldogságot okozott nekünk, hisz nem szűnnek meg végleg azok a percek sem, még ha eső is mossa el azt a dallamot, melyben lelkünk összefonódott.